Szokás szerint képekkel csak egy kicsit később szolgálok, most egyelőre csak a történetek elmesélésére koncentrálok.
Úgy néz ki, hogy lassan megrögzött temetőbejáró leszek, mert szombaton megint ellátogattunk oda, de mentségemre legyen mondva, hogy tényleg nagyon szép. Vasárnap reggel indultunk Firenze-be, ahol szerencsére nagyon jó parkolót sikerült találni. Olaszországban kicsit macerás a belvárosba való bejutás, mert ott már a belvárosba való behajtáshoz is díjat szednek, de szerencsére csak hétköznap. Mi a belváros közepén találtunk egy tökéletes parkolót, ahonnan nagyon hamar megtaláltunk minden látnivalót. Firenze tényleg szép város, ennek megfelelően tényleg sok turista is volt, de messze nem voltak olyan zsufoltak a helyek, mint amennyire vártuk, lehet, hogy tényleg érezni a válságot. Ettore szerint mintegy 30%-kal kevesebb turista van mostanában Toscana-ban, mint szokott. Ez persze minket kevésbé zavart... Volt egy kis kellemetlen kalandom is, mert úgy látszott, hogy a reggelire elfogyasztott virsli egy kicsit összekavarta a gyomrom, és ezért minden második sarki büfénél felkerestem a mellékhelységet. Sajnos az olaszok egy szükséges rossznak tekintik a mellékhelység kialakítását, ezért elég cifra kialakításokat is láttam. Volt, ahol minden vendégnek (hölgyek és urak) csak egy wc-kagyló volt, persze deszka nélkül. Az egész helység csak egy kis lyuk volt az alagsorban, ahová csak egy kis szűk lépcső vezetett. Odalent legalább 30 fok volt, nem volt levegő, és a kézmosáshoz is csak víz volt, se szappan, se szárító. Szóval legalább öt helyet meglátogattam, mire végre a megfelelő feltételekre akadtam...
Firenze szépségeinek a megtekintése után irány Radda in Chianti. Ez egy csodálatos kis eldugott település Toscana szívében, csak egy kicsit problémás a megközelítése. nagyon szűk az út, és össze-vissza kanyarog, mellesleg hol lejt, hol emelkedik. Szóval télen szinte megközelíthetetlen, de nyáron sem egyszerű. Mellesleg a hotelt, ahol a szállásunk volt, inkább csak panziónak kellett volna nevezni. Egy nagyon vicces bácsi volt a recepciós, aki az ötven szavas angol szókincsével, de annál nagyobb lelkesedésével vezetett minket körbe. Egy igazán nyugodt, csendes szobát kaptunk. Csak az a kár, hogy nem volt légkondi, így egy kicsit meleg volt.
Másnap meglátogattuk Siena-t. Itt is egyenesen a belvárosba mentünk, ahol alkalmam volt az egyik legborzasztóbb parkolóházat megismerni. Annak ellenére, hogy az ott lévő autók fele külföldi volt, itt is egy olyan őr volt, aki egy árva szót nem beszélt angolul. Siena Firenze-hez képest még jobban bejött, igazi középkori hangulata volt, és a főtere különösen bejött. (fényképek később!)
Nap közben egyre borúsabb felhők érkeztek a város fölé. Mi azt hittük, hogy nagyon szerencsések voltunk, amikor csak pár csepp esőt kaptunk, és a parkolóházban csak hallottuk, hogy odakint már esik. Szóval örültünk, hogy ennyivel megúsztuk, de mint kiderült, a java még hátra volt. Hatalmas felhőszakadás volt, és a parkolóháztól pár száz méterre le is kellett húzódni az útról, mert egyszerűen csak pár méterre lehetett ellátni. Lássuk be, ez autós közlekedésre alkalmatlan... Miután elállt az eső, már viszonylag hamar eljutottunk a szállásra. A fő probléma viszont itt kezdődött. Sajnos a kocsiban nincs semmilyen visszajelzés arról, ha világít a lámpa, és még akkor sem jelez, ha égve hagyott lámpákkal szállok ki a kocsiból. Szóval égve maradt a lámpa.
Ennek másnap láttuk az eredményét. Korán keltünk, összepakoltunk, és nekiindultunk, hogy kedden a nyaralásunkat a Wörther See partján folytassuk. A hotelből való kijelentkezés sem volt egyszerű, mert kiderült, hogy csak kilenckor nyit a recepció, míg mi már nyolcra indulásra készen álltunk. Szerencsére kicsit hamarabb jött a recepciós, így azt hittük, hogy korán útrakelhetünk, mert mégiscsak hatszáz kilométer volt előttünk. Ekkor derült ki, hogy az aksiban nem sok energia maradt. Annyi még volt benne, hogy a lémpák világítsanak, hogy szóljon a rádió, de az indítómotor megforgatásához már kevés volt. Mivel nem akartam, hogy mindenféle helyi szakik turkáljanak a motorban, és mert a kocsit garanciával vettem, ezért rögtön megpróbáltuk az Assistance szolgáltatást igénybevenni. Az olasz segélyhívó-számon nem sikerült eredményt elérni, mert a hotel telefonszámáról próbáltuk elérni. Állítólag mert olasz telefonról hívtuk őket, ezért nem tudtak segíteni. Erre a magyar számot próbáltuk hívni. Az itteni munkatársak nagyon segítőkészek voltak, de az olaszokkal nem nagyon tudtak boldogulni. Mindenesetre délben kaptuk az első kézzelfogható információt, miszerint délután kettőre várható a tréler. Szóval három és fél óra telefonálgatás és várakozás után csak annyit sikerült megtudni, hogy további két órát kell várni. Három óra húsz percre meg is jött a tréler. Bár három ülőhely volt a teherautón, de mert a soför hozta a haverját is, ezért nekünk már nem jutott benne hely, ezért kénytelenek voltunk a kocsinkban ülve, a tréler tetején utazni. Kicsit szabálytalan volt, és nem feltétlenül biztonságos, de már alig vártam, hogy végre történjen valami. Negyed ötre San Giovanni-ba vittek, ahol pikk-pakk bebikázták a motort. Erre tudományosan mindenféle műszerrel megvizsgálták, és kibökték, hogy ki kell cserélni az akkumulátort, ami 250 euró lesz. Ha feleennyit mondanak, akkor valószínűleg hagytam is volna, de ezt egy kicsit sokallottam, ezért felhívtam a magyar Assistance központot, akiknek már szinte be sem kellett mutatkozni... Szóval a válasz úgy kezdődött, hogy az alkatrészek megállapítása a márkaszervíz feladata. Ekkor derült ki, hogy a kocsit nem akármelyik műhelybe kellett volna vinni, hanem csakis Chevrolet márkaszervízbe. Én azonnal ragaszkodtam hozzá, hogy vigyék át a kocsit egy márkaszervízbe, mert erősen az volt az érzésem, hogy itt egy kicsit vastagon fog a ceruza. Közben az egyik elindulásnál sikerült lefullasztani a kocsit, de rögtön újraindult, így számomra hamar kiderült, hogy embereink csak blöffölnek, és valószínűleg nem kell kicserélni az akkumulátort, csak fel kell tölteni, amire egy hatszáz kilométeres út pont elég is lehet. A márkaszervízben is közölték, hogy ki kell cserélni az akkumulátort, de mivel csak két éves a kocsi, ezért 50%-ért megkapjuk, mert a másik felét a garancia miatt megkapjuk... Mivel itt végig próbálgatták a kocsit, közben háromszor-négyszer be kellett indítani, és mind a négyszer magától, rögtön indult. Szóval megbeszéltem a szervízben, hogy ha 1-2 órát járatom a motort, akkor nem lesz gond, és mivel 600 kilométer állt előttünk, erre igen jó esély mutatkozott.
A hatszáz kilométer során csak egy rövid pihenőt tartottunk, amikor megtankoltuk a kocsit, illetve magunkat is. Este 22.30-ra értünk a szállásra, a Wörther See-hez, de ennek az elbeszélése egy újabb bejegyzésben lesz.
Gabor