Milánóba is megérkezett az ősz. Ezzel először hétfőn hajnalban szembesültem, mert akkor négykor arra keltem, hogy esik, illetve hogy félig ülő pozícióban fekszem. Amikor vasárnap este megérkeztem, addigra nagyon elfáradtam, és a hírek olvasása közben elszenderedtem. Aztán szerencsére reggelre elállt, de délelőtt újrakezdte. Ma reggel megint nem esett, de délben igen, aztán délután csak szemerkélt, de most megint esik. Nem baj, egész nyáron alig esett, most kitombolhatja magát, csak péntekig hagyja abba!
A repülőutam kellemesen telt, csak a felszolgált élelmen lepődtem meg kicsit, mert egy kis csomag pörkölt földimogyoró volt a menü. Persze egy másfél órás út során nyílván nem éhezik meg annyira az ember, de amikor Bécsbe repültem, akkor bőségesebb volt az ellátás. A felhők valami szenzációsan néztek ki felülről, talán még soha nem láttam ennyire szépnek őket, pedig idén kifejezetten gyakran repülök. Ferihegyen volt egy kis fennakadás, mert ki akarták próbálni, hogy mennyire lehet terhelni egy kaput, és a 22-es kapun negyedóránként akarták kiengedni a különböző járatok utasait. Ez hamar elbukott, mert a prágai gépről három ember elveszett, és amíg rájuk vártak, addig nem engedtek senkit ki. Ennek megfelelően az utána következő franfurti gép utasait nagyjából akkor kezdték átengedni, amikor már bőven a milánói gép utasait kellett volna. Itt szerencsére belátták, hogy a kísérlet befuccsolt, és ezért 15 perccel a gép (menetrend szerinti) indulása előtt áttettek minket a 27-es kapuhoz. Persze nekem volt a legtöbb eszem, mert már vártam, hogy ez lesz, ezért amikor a hölgy elkezdte mondani, hogy a milánói géppel kapcsolatban fog tájékoztatni, akkor én elindultam a középső kapuk felé, és amikor bemondta a kapuszámot, akkor már csak méterekre voltam tőle, így nem is csoda, hogy elsőnek érkeztem. Persze aztán hiába engem engedtek át elsőnek a kapun, mert a busz még nem ért oda, ezért a pálya szélén kellett türelmesen várakozni.
A tegnapi napom még csak-csak munkával telt, de ez a mai napra egyáltalán nem volt jellemző. Egy kicsit olyan feelingem volt, mint a nyári hónapokban, amikor el is határoztam, hogy elég ebből, és írány haza. Szóval ha ezt nem tettem volna meg akkor, akkor most sort kerítettem volna rá. Egyébként ma ebédnél megkérdezték, hogy meddig is maradok pontosan, és amikor megmondtam, hogy még két hétig, akkor nagyon meglepődtek, ez lett a délután fő témája. Meg is beszéltük, hogy az a sok bor, amit nyáron behordtam, az nem maradhat a szekrényben, hanem a jövő héten a fenekükre nézünk. Hát érdeklődve várom, hogy mi lesz belőle.
A lényeg viszont tényleg az, hogy már csak 16 nap, és otthon leszek. Már csak 11 munkanap, 11 nyüves ing kivasalása az étkezőasztalon, és még sorolhatnám, de a lényeg, hogy már igazán nem sok van hátra.
Remélem, holnap egy kicsit szárazabb idő, és egy kicsivel több munka vár rám!
Gabor
