Mindenek előtt szeretném mindenkivel tudatni, hogy szerencsésen megérkeztem. Nem ment ugyan teljesen simán, mert egy kicsit később indultam el, mint kellett volna, annak ellenére, hogy előtte csak egy órát sikerült aludni. Legalább ötször kellett fordulni, mire mindent levittem a kocsiba. Kicsit izgultam is, hogy nehogy közben valaki meg kifelé rámolja, de szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Végül 17.45-kor sikerült elindulni, a navigáció szerint a várható érkezési időpont 4.09 lett volna. A szintidőt egyébként egész Graz-ig sikerült is tartani, ott tartottam az első pihenőt. Csak utólag elmélkedtem ezen, hogy bele sem gondoltam, de egybe lenyomtam a táv harmadát. Mellesleg talán az volt a legnehezebb harmada, mert odaáig nem csak autópálnyán vitt az út. Itt csak negyed órát álltam, és hozott kaját ettem.
Innen nem is volt semmi gond az olasz határig, mert ott volt egy elég kacifántos sáveltolás, és sikerült lemenni az autópályára. Mellesleg le volt zárva az az út, amin közvetlenül vissza lehetett volna menni. A dologban az volt a legcifrább, hogy minden lehajtó és felhajtó legalább 120 fokot tekeredett, azaz a harmadik után már azt sem tudtam, hogy merre tovább. Szerencsére a navigációm felismerte a helyzetet, hogy nem én vagyok a tök hülye, hanem nem járhatóak azok az utak, amiket elsőre javasolt, így visszavitt egy eggyel korábbi elágazáshoz, és onnan már ment minden mint a karikacsapás.
A következő megálló Udine magasságában volt, valamikor 0.45 körül. Ekkorra már elég álmos voltam, így nem okozott gondot, hogy a kocsiban aludjak. Végül egy órát sikerült, de érdekes volt, hogy közben kicserélődtek a szomszédaim. Amikor én megérkeztem, akkor egy kisbusznyi nyugdíjas horpasztott mellettem, de amikor felébredtem, akkor már egy fiatal román pár. Itt meg is tankoltam, és nagyon elégedett voltam a kocsi fogyasztásával, mert ekkor már 700 kilométert megtettem, és alig 45 liter félt bele. Igazából ott még nem kellett volna mindenképen tankolni, de nem akartam kétszáz kilométer után csak ezért megállni.
A legviccesebb része az utazásnak csak ezután jött, mert mint kiderült, a navigáció nem tudta, hogy Velence után is van autópálya. Már az furcsa volt, hogy Velencénél azt javasolta, hogy menjek le az autópályáról, de én nem hallgattam rá, mert a nyílak az autópályán egyértelműen mutatták, hogy merre kell tovább menni. Onnantól szegény hatvan kilóméteren keresztül mindig talált valamilyen utat, ami régen az autópálya helyén volt, és onnan próbált tovább navigálni. Vicces volt, hogy amikor suhantam tovább az autópályán, akkor szerinte csak a mezőn vágtam keresztül. Más kérdés, hogy pont amiatt vettem ezt a nem olcsó navigációt, mert volt rajta olasz térkép is, csak mint most kiderült, nem annyira naprakész.
A harmadik pihenőre kétszáz kilométerrel a cél előtt került sor. Itt egy érdekes kis törpe volt a pultnál, aki feltekert zenére rendezgette a pulton a dezodorokat. Nem tudom, hogy hányan járnak az autópálya melletti boltba dezodort venni, de lehetett rajta látni, hogy nagyon leköti. Kértem egy teát, de mireaz meghűlt, addig legalább háromszor újra rakta az egészet.
A végén már nem volt ilyesmi gondom, csak annyi, hogy a szállás Milánó kellős közepén van, és ide munkanapokon külön engedély kell. Nem sikerült előre kiderítenem a neten, hogy hogyan működik a rendszer. Amikor viszont jöttem volna a szállásra, akkor két kilométerrel a végcél előtt ki volt téve egy nagy tábla, hogy Europass Zone. Nem akartam kockáztatni, ezért inkább félreálltam, és elkezdtem járókelőket kérdezgetni, hogy hogyan is működik a rendszer. Az első nő nem nagyon tudott angolul, de gyorsan felhívta a barátját, aki villamosra akart szállítani. Amikor mondtam, hogy én kocsival vagyok, akkor egy kicsit megakaszottam a rendszert. A második utam egy pékségbe vezetett, ahol ketten összerakták, hogy most nem érdekes a rendszer, mert csak hétköznap kell érte fizetni.
7.30 körül érkeztem meg, de mivel a környéken szinte minden hely tele volt, ezért amikor az utolsó előtti utcában találtam egy helyet, akkor oda rögtön beálltam. Ott vártam nyolcig, aztán eljöttem a házig, majd az üres portától visszafordultam. Negyed óra múlva ezt újra eljátszottam, de harmadjára szerencsére megoldódtt a dolog.
A recepciós csak olaszul beszél, és nagyon elveszettnek tart, mert én nem beszélem a nyelvét. A legalapvetőbb szavak és a számok sem mennek neki. Szerencsére segített beparkolni a garázsba, mert azt bizony még a régi Fiat Pandákra tervezték. A segítségével befaroltam, de mindent csak oldalazva lehett kihozni a csomagtartóból. Egy élmény volt, kb. hatszor fordultam.
Emberünk egyébként mindent elmagyaráz, még azt is elmeséltem, hogy hogyan kell a garázskaput zárni, uno, due. Persze két zár van rajta, így mind a kettőt uno, due, kell nyitni zárni, csak ellentétes irányba.
Majd még írok, és remélem, hogy majd sikerül fényképeket is mellékelni..
Üdvözlök Mindenkit a távoli Milánóból.
Ödv.
Gábor
